Nem mindennapi

Sokat gondolkoztam rajta, hogy megírjam-e ezt a posztot, de végül a úgy döntöttem, belevágok. Bár létező alkotásokról van szó, leginkább az érdekel, meddig számít LEGO-nak a LEGO, illetve milyen megoldások léteznek a definíció "megnyújtására".

Amikor az ember épít, általában próbál minél eredetibb és jobban kinéző dolgokkal előjönni. De az alkotások túlnyomó többsége sosem kerül mások kezébe. Léteznek kiállítások, de egyrészt jellemzően ott sem lehet kézbe venni az alkotásokat, másrészt elég sokan vannak, akik csak képeken osztják meg az alkotásokat. A verseny nagy, így aztán az alkotók néha olyan megoldásokat is bevetnek, ami egy koca-legózónak nem feltétlenül jutna eszébe. Ezeknek nézünk most egy kicsit jobban utána.

Általánosan elvárás, hogy az alkotás LEGO kockákból készüljön. Eddig egyszerű. De vajon mennyire kell a modellnek strapabírónak lennie? Egy fényképről nem látszik, hogy a modell az első érintésre szétesik. A legtöbben próbálják masszívra építeni, de gyakran a forma győz. Ha nem a megfelelő helyen fogjuk meg, valami ilyesmi történk:

Az íratlan, illetve néha írott szabályok szerint néhány kivételezett elemet szabad méretre vágni (például a gumicsöveket), illetve szabad az alkotásokat matricával díszíteni (mert hát az a gyári készletekben is van, ugye). De a matricák néha olyan helyre kerülnek, ahol nem biztos, hogy számítunk rá. Ilyen elem például nincs is:

Vagy például itt:

Azt hiszem, nekem nem jutott volna eszembe, hogy odategyem. Ötletes. Ezzel persze el lehet menni sokkal tovább is. Ennél a Spitfire-nél például a komplett álcázófestés matricából készült:

A festés már kevésbé számít elterjedtnek, de azért akad rá példa, mint például ez a másik Spitfire a múltkori összeállításból:

Néha még a kockák is "feldolgozásra" kerülnek, mint INDOMITUS kamionján a szélvédő (via kockagyár):

Még tágabbra nyílnak a lehetőségek, amikor a modell nem igazi kockákból készül, hanem számítógépen. A szoftverek kifinomultak, de a "töréstesztre" egyik sincs felkészítve. A LEGO Digital Designer legalább képes ugyan azt leellenőrizni, hogy az alkotás minden része csatlakozik a többihez, de a mindennapi életben ez nem biztos, hogy elég lesz (a tapasztalat mondatja velem). De már ez is előrelépés, az LDraw szerkesztőkben jellemzően semmi ilyesmi nincs, az alkotó józanságán kívül semmi nem garantálja, hogy a modell kiállja-e a valóság próbáját.

Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen könnyű belefutni olyan elem-szín kombinációba, ami a valóságban nem létezik. Vagy létezik, csak éppen egy vagyonba kerül (via Eurobricks).

Akinek POV-Ray kerül a kezébe, az pedig ennél nagyobb alattomosságokra is képes. Észreveszi vajon az egyszeri szemlélődő, hogy ez a busz egy leheletnyit más színű, hogy jobban hasonlítson a Volánbuszra?

És akkor még nem is beszéltünk a Photoshop adta lehetőségekről. Ki mondja meg, hol a trükk a Spitfire esetében?

A LEGO mindig is LEGO marad. De, mint látszik, vannak határesetek.